"De szép is lenne az élet, ha csak a szerelemről szólna" - gondolta a hídon történt kaland után hazafelé sétálva Zanza lovag. Felhőcske édes csókja még ott bizsergett ajkán, kezeiben pedig érezni vélte a lány hatalmas és feszes melleit. Ily rózsaszín-sziruposan andalogva, egyszer csak az egyik fa mögül előugrott valaki és egy bunkósbottal úgy fejbevágta Zanzát, hogy az rögvest úgy terült el, mint egy lisztes zsák.
Amikor magához tért, először csupán arra tudott gondolni, hogy majd széthasad a feje. Majd konstatálta, hogy fogalma sincs hol lehet, s hogy olyan koromsötét van körülötte, mint a csillagtalan éjszakákon. Csupán emberi nyögéseket hallott maga körül, de a sötétség mindent elfedett. Erőt véve magán fel akart tápászkodni, de ez sehogy sem ment neki. Nem is sikerülhetett hiszen kezei és a lábai is láncra voltak verve.
De mi történhetett? "Igen a hídon történt kaland után hazafelé sétálva valaki elém ugrott" - rekonstruálta az eseményeket. "De ki lehetett az, s mit akart tőlem" - morfondírozott. Hiába törte a fejét, a megoldásra csak nem tudott rájönni. Elsősorban Szomorú lovagra gyanakodott, hogy az így akar bosszút állni azért, mert ő kardéllel kényszerítette ki, hogy lovagi eskűvel fogadjon némasági fogadalmat, arról amit a hídon látott. "De nem, Szomorú nem lehetett, hiszen az mindig annyira szomorú, hogy ő annak örül, hogy él. Ráadásul köztudott róla, hogy alig pár hónapja veszítette el egyetlen hű társát, barátját és fegyverhordozóját, harminc éve őt önzetlenül szolgáló Hörcsöghörcsögöt" - gondolkodott hangosan Zanza.
Gondolatait egy vasajtó nyikorgása zavarta meg. Az ajtó kinyitásával nappali fény ömlött be a helységbe, elvakítva a lovagot.