Az elkövetkező hetekben azon keseregtek a lovagok a legtöbbet, hogy naponta csak kétszer kapnak enni. Kivéve Zanza lovagot, akinek kisebb baja is nagyobb volt az evésnél, mert a sérülései csak nem akartak gyógyulni. Bizonyára egy-két bordája is el lehetett törve, mert beszélni is alig tudott.
Talán kettő, de inkább három hét is eltelt, s már Zanza is kezdett erőre kapni, amikor egyszer csak betörtek az őrök és az összes láncaiktól megszabadították a rabokat, akik értetlenkedve néztek rájuk. Majd az őrök behoztak egy hatalmas asztalt, amin mindenféle finomság volt. A teljesség felsorolása nélkül, volt ott kacsa, liba, őz, pulyka, disznó és számtalan finomabbnál finomabb édesség. Mindezeken felül az őrök begurítottak egy teli hordó bort, s egy kisebb, de szintén teli hordó pálinkát. Amikor felszolgálták mindezt, jó étvágyat kívánták a lovag uraknak, s magukra hagyták őket, sőt még az ajtót sem zárták be.
Az elképedt lovagok csak néztek, s néztek, megszólalni sem tudtak meglepetésükben.
Először Zanza szólalt meg: "Ez csapda. Felhő meg akar bennünket mérgezni."
"Az is lehet, hogy ki akar bennünket végezni, s előtte lovagi vacsorát ad nekünk, hát mégis csak urak vagyunk. Úrnak pedig születni kell" - mondta Favágó.
"Szerintem is csapda, vagy így, vagy úgy, de csapda. Ennek ellenére én nem bírom ki, hogy ne egyek és igyak ezekből a finomságokból" - majd Lódoktor felkiáltva, hogy egy életem egy halálom mohón nekiállt lakmározni.