Csönd, miután leengedett a garatján egy újabb üvegnyi finom nedűt így folytatta: "Két hónap is eltelt, mikor egyik éjjel, pontban éjfélkor Zöld lovag kinyitotta a szemét, majd csodálkozva nézett a mellette ülő Sztetoszkópra. '- Hol vagyok és te ki vagy?' - kérdezte a lovag. De Sztetoszkóp, aki nem hitt a csodákban, ettől annyira megijedt, hogy ott rögtön szélütést kapott, majd előrebukott a székről és meghalt. Szegény Zöld lovag úgy be volt sínezve és pólyálva, hogy csak izegni-mozogni tudott, s hatalmas fájdalmai is voltak, hiszen még nem minden csontja fort össze tökéletesen. Nem kellett sokáig várnia, mert jött nagyapám, aki mint legtöbbször most is azzal a fekiáltással rontott be, hogy karóba húzatlak, vagy lenyakazlak te doktor, ha még mindig nem gyógyítottad meg a barátomat. Ezúttal azonban elmaradt a szokásos, remegő hangon előadott magyarázkodás, hogy kedves lovag úr, higgye el én mindent megteszek, s már javulást is látok, de olyan súlyosak a sérülések, hogy annak több idő kell. Ehelyett Zöld lovag kérdezte elhaló, beteges hangon: 'Csak nem Csöndescsönd lovaghoz van szerencsém?' Nagyapám erre semmiképpen sem számított, s úgy hanyatt vágódott, mint egy krumplis zsák. Pár perc múlva szemét dörzsölgetve feltápászkodott, majd odarohant, pontosabban rohant volna Zöld lovaghoz, ha fel nem bukfencezik Sztetoszkóp hullájában. De felbukfencezett, s egyenesen a fekvő Zöld lovag kebelén landolt, és bizonyára újra összetörte annak egy-két éppen, hogy öszefort bordáját" - mondta Csönd, majd azt javasolta Zanzának, hogy tartsanak egy kis szünetet, mert ő bíz megint megszomjazott.