Zanza lovag miután elhagyta Csöndfalvát azon morfondírozott, hogy vajon mi lehet a titka Varangyőr birodalmába vezető útnak. S vajon élhet-e egyáltalán a lovag, s ha igen, akkor vajon hány éves lehet? "Hány éves lehet?" - dünnyögte. De hiába is próbálta kiszámolni, csak nem sikerült. "Az biztos, hogy emberöltőnyi mértékkel mérve, minimum százötven, de inkább kétszáz évesnek kell lennie Varangyőrnek. De ez képtelenség, nem tudok senkit, aki ilyen sokáig élt volna földünkön. Lehet, hogy nem is emberi lovag, hanem... Nem tudom, de utána járok, ha addig élek is." - beszélte meg magával. Majd vágtára fogta a lovát, mert bizony jó sok napot elvesztegetett a csöndfalvai kitérővel.
A vágta közben egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki éktelenül nyöszörög egy odvas fa mögött. Gyorsan visszafordította lovát, mert egy lovagnak kutya kötelessége segíteni a bajbajutotton. De jó is, hogy visszafordult, hiszen a nyöszörgő nem volt más, mint régi jó barátja Mesemondó lovag. Zanza leugorván lováról, pontosabban már megint gikszer történt a leszállásnál, rázuhant a mellkasán egy hatalmas farönkkel fekvő Mesemondóra. "Bocsánat, bocsánat drága barátom" - rebegte ijedten Zanza. Majd felállva neki gyürkőzött, hogy legurítsa Mesemondóról a farönköt. De hiába feszült neki teljes erejével a rönknek, azt csak nem sikerült megmozdítania. Már több órája küzdött Zanza a rönkkel, Mesemondó pedig már nem nyöszörgött, hanem sokkal inkább nyüszített a fájdalomtól, amikor lovagunk a homlokához csapott, s abbahagyta a próbálkozást és így kiáltott fel: "Én marha, hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe." S már hozta is a lováról a kötelet, amelynek egyik végével a lova nyakához, másik végével a rönkhöz kötött hurkot. Végezetül pedig fertályon rúgta a táltost. De nem az történt amire számított, ugyanis a ló nem hogy lehúzta volna Mesemondóról a farönköt, hanem az ütéstől akkorát rúgott hátsó jobb lábával, hogy az ott álló Zanza majdnem holtan esett össze. Ha nem is halt meg, de jó ideig ott hevert Mesemondóhoz hasonlóan a földön.