A két lovag még egy darabig együtt lovagolt, majd egy elágazásnál hosszú búcsúzkodás, összeölelkezés után, Mesemondó ment jobbra, Zanza pedig balra.
"Elmesélem neked, előző fegyverhordozóm, Napraforgó hősies történetét - mondta Zanza lovag Gyihához fordulva. - Együtt nőttünk fel a szülői várban. Talán két évvel volt nálam idősebb. Rengeteget játszottunk, majd kamaszodván sok-sok csínytevést is együtt követtünk el. Ha rosszat csináltam ő mindig magára vállalta azt, a világ minden kincséért sem árult volna be senkinek. Így lovaggá avatásom után egy percig sem volt kérdéses, hogy ő lesz a fegyverhordozóm. Számtalan csatában és lovagi tornán volt a segítségemre, nem egyszer az életét is kockáztatva. A somlóhegyi csatában, ahol életemben eddig a legsúlyosabb sérülést szereztem. A Nagykúti lovagrend egyik katonája közvetlenül szívem mellett talált el lándzsájával, úgyhogy kilyukadt a páncélom. Napraforgó az ölében vitt hazáig. Nem egy rövid út volt, hét napig tartott, ráadásul még az ellenség elöl is el kellett bújnunk. Amikor megérkeztünk, rólam mindenki azt hitte óráim lehetnek hátra. Hű fegyverhordozóm pedig annyira kimerült a hazafelé tartó úton, hogy alig rakott le engem az ágyra, összeesett, s hiába keltegették, három napig nem tért magához. De nem is erről akartam mesélni, hanem még egy ennél is nagyobb hőstettéről, amit egy másik csatában, a fekete lovagok ellen vívott, ökörhegyi csatában vitt véghez" - Zanza itt szünetet tartott, s jelezte Gyihának, hogy később meséli majd tovább, mivel még mindig nagyon elérzékenyül, ha Napraforgóra gondol.