Maguk mögött hagyva Rimát, s az előtte elterülő csörögi majmok erdejét, egy hétig háborítatlanul meneteltek a Szombati fennsík felé. Közben Zanza, ahogy tervezte négy felé osztotta a seregét. Gyiha egységének vezetésével Bőszét, öreg és tapasztalt vitézét bízta meg. Az útba eső Ráromi vár börtönében pedig a Rimában ejtett hadifoglyokat hagyta. Mivel Rima lovag a Szombati csatában harcolt, Zanza megparancsolta a várőrségnek, hogy a foglyokat visszatértéig tartsák hét lakat alatt.
Zanza megérkezvén a Szombati fennsíkhoz, nem hitt a szemének. Egy békésen ünneplő tábort látott maga előtt. "Mi a szösz, mi történhetett? Ennek fele sem tréfa" - gondolta. Azonnal üzent a külön vált egységeinek, álljanak meg, s jöjjenek a lehető legközelebb az ő egységéhez.
Ugyanis az történt, amikorra Zanza lovag odaért, Fehér lovag csapata döntő vereséget szenvedett. S igaz visszavonultak, de az újjászervezés reményében, egy megadott helyen találkoztak a megmaradt vitézek. Erről azonban Zanza semmit nem tudott, ő csak Fekete lovag mulatozó táborát látta.
Új haditerv kellett. A lehető legkisebb feltűnést keltve bekerítették a tábort. Mikor éppen le akarták rohanni az ellenséget, akkor szembesültek azzal, hogy a fekete sereg éppen miattuk tett úgy mintha békésen mulatozna, közben pedig teljes harci készültségben voltak.
Szószerint kaszabolta egymást a két sereg napokon át. Zanza úgy volt vele, hogy egy életem egy halálom, de meg nem futamodok.
"Az utolsó leheletünkig küzdünk" -- mondta vezérkari helyetteseinek és vitézeinek, akik közül többen a megadást, vagy a visszavonulást javasolták neki. Tudta Zanza is, hogy valószínű ez lenne a helyes, de lovagi vére nem engedte, hogy így cselekedjen.
Az egyre elkeseredettebb harcban Zanza serege kezdett egyre inkább alulmaradni, s már csupán napok kérdése lehetett a teljes vereség.
Zanza éppen Fekete lovag egyik legfélelmetesebb hadvezérével Trombitás lovaggal vívott élet-halál harcot, amikor hatalmas csatakiálltást hallott, s hirtelen körbenézve Fehér lovag vitézeit látta beözönleni a csatatérre.
Többet azonban nem láthatott, mivel Trombitás úgy megvágta kardjával a kezét, hogy abból azonnal a földre hullott a kardja. Trombitás pedig nyakához szegezte szablyáját, s ezt mondta: "Na Zanza ütött az utolsó órád. Elismerem, hogy derék harcos voltál. Egy kicsit talán még sajnállak is. De azért nem annyira, hogy ne válasszam el a fejedtől a tested."
"Csak egy kérdésemre válaszolj. Ide jöttek veled a csörögi majmok?" - kérdezte Zanza.
"Miért izgat az téged? De tudod mit elárulom: nem. Még pedig azért, mert ők arra vannak kárhoztatva, hogy soha nem hagyhatják el az erdejüket. Pedig micsoda harcosok, s mennyire kellene Fekete lovagnak a segítségük. S ezen az utolsó órádon még azt is elárulom neked, hogy a Trombitás család közeli rokonságban áll a csörögi majmokkal. Nyelvük megtanulása is apáról fiúra száll lovagjainknál" - amikor Trombitás itt tartott a válaszadásban, egyszer csak kiesett a kezéből a kardja, és előre bukott.
"Mi történt?" - tette fel a kérdést Zanza. De mielőtt bárkitől bármi választ kapott volna, ott állt előtte Felhő lovag, aki éppen Trombitás hátából húzta ki a kardját.
Zanza meglepetésében nem tudott mást mondani csak ennyit: "Te hogy kerülsz ide?"
"Ezt most nem tudom elmondani, csak később, mert a csatának még nincs vége. Itt hagyok két vitézemet, azok ellátják a sebedet, s kimenekítenek valami biztonságosabb helyre. Ha meg nem halok, akkor a csata végén még találkozunk."
Zanza, amint a vitézek bekötözték a sebét, lóra pattant, pontosabban a vitézek lóra tették. S az egy életem, egy halálom felkiálltással már indult is tovább harcolni. "Egy kézzel is lehet fekete vitézeket ölni" - gondolta.